Mikulás a Sasfészekben

Mint tudjuk, Mikulás mindenhova eljut rénszarvas vontatta szánján. De valóban így van-e? Jár-e Mikulás a Sasfészekben is? Erre a kérdésre keresték legutóbbi túrájuk során a választ a Bláthy-s természetjárók...

December 5-én, szombaton, reggel 7 órakor gyülekezett 11 fős csapatunk az Árpád-híd autóbusz pályaudvaron, hogy a 7:21-es busszal Esztergom-laktanya megállóig utazzon.
 
A buszról leszállva a Kis-Strázsa-hegy felé vettük az irányt és az oldalában kanyargó tanösvényt követve lihegve értünk a csúcson lévő toronyhoz, ami sajnos zárva volt. Így a torony lábától gyönyörködtünk a kilátásban. Távolban az esztergomi bazilika, a Suzuki gyár, az örvénylő Duna, messzi hegyek lankái s meredélyei és ki tudja mi minden látszott volna, ha a tájat nem üli meg az a termetes őszi köd, amitől bizony csak sejtettük semmint láttuk a székesegyház kupoláját.

Némi tízórai és frissítő elfogyasztása után folytattuk utunkat domról le, dombra föl.

Következő megállónk egy hadifogoly temető volt. Még az első világháborúban volt a közelben hadifogolytábor, az ott elhunytakat temették el itt.

1914–18 között a Kis Strázsa hegy környékén feküdt az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadifogolytábora. A tábor már a háború kezdetén szűkösnek bizonyult, túlzsúfolt volt. Hamar felütötték fejüket a járványok, melyek megtizedelték a tábor lakóit. Tizenegy temetőt alakítottak ki a tábor körül...

A temetőt évtizedekig elhanyagolták. Most szerencsére rendbe hozták és a történetét több nyelven ismertető táblát is elhelyeztek az egykori bejárat helyén. A kerítés mellett szépen terem a narancseper, tele volt a föld a viccesen majomagynak is nevezett, jókora zöld termésekkel.

Tovább bandukoltunk az egykori katonai gyakorlótéren, mígnem megérkeztünk a Nagy-Strázsa-hegy sziklás csúcsa alatt nyíló Sátorkőpusztai-barlanghoz.

A német hadsereg ellenőrzése alatt tevékenykedő kőbányászok 1944-ben bukkantak a sziklafalban robbantások hatására megnyíló repedésre, de ennek akkor szerencsére nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Felfedezői, a dorogi Várhidi Károly és Rezső valamint társaik, két évvel később jutottak be a később barlangként feltárt kiterjedt üreghálózatba.

Az egykori kőbányában kicsit elidőztünk. Sajnos ezen a napon a barlang nem volt látogatható, de elhatároztuk, hogy tavasszal visszajövünk és felfedezzük szakavatott vezetők segítségével.

Innen utunk a Tábla hegyen keresztül vezetett. A hegy tetején lévő méretes rétről ("Itt lehetne igazán métázni" - jegyezte meg valaki...) leereszkedve találkoztunk egy kis kondányi malaccal, akik a házi sertések és vaddisznók közötti barátságnak voltak ékes példá(nya)i és ránk sem hederítve turkálták orrukkal az avart némi élelem után kutatva. Egyesekben a vacsora gondolata merült fel, míg mások a malacok szarvasgomba keresésre való befogásán elmélkedtek.

Ahogy tovább bandukoltunk találkoztunk két igazi turistával, akik egyenesen a Sasfészekből jöttek. Elbeszélgettünk velük az előző napi éjszakai túrájukról és elmondták, hogy várnak már minket a háznál.

Gondoltuk, hogy innen már ripsz-ropsz ott leszünk, és tényleg, majdnem így lett, csak még a lövészárkok közül kellett kiverekedni magunkat, meg felmászni egy jó meredek hegyoldalon és utána egy még meredekebben, ami szinte már túlzás volt. Persze fönt kiderült, hogy van lépcső is, de az a turistaút amin mi jöttünk ezt nagyvonalúan kikerülte... (Ennek leginkább Dani örült aki végre használta régóta magával cipelt hegymászó kötelét.)

Felérve a kulcsosházhoz hamar elfoglaltuk szállásunkat az emeleten, amelynek teraszáról közelről figyelhettük meg a ködöt. A ház aljában a dorogi Egyetértés S.E. természetjáró szakosztályának oszlopos tagja laktak. Ők vigyáztak a házra és segítségünkre voltak a berendezkedésben, fűtésben, főzésben, régi történetek mesélésében. Ezúton is köszönjük szíves vendéglátásukat.

A berendezkedés után nekiláttunk az esti pityókatokány, ehelyt csak paprikáskrumpli,  előkészítésének, amit végül a földszinti konyha kályháján főztünk meg. A vacsora után beszélgettünk, Scrablet játszottunk, jól befűtöttünk és mert álmosak voltunk elaludtunk...

Reggelre azután felszállt a köd valamelyest és tényleg volt kilátás. Végig nézhettük előző napi utunkat madártávlatból. Reggeli előtt a Mikulás is megérkezett. Bár senki nem találkozott vele, mindenkinek hozott valami apróságot, akadtak akik még virgácsot is kaptak.

Tíz óra körül indultunk második napi utunknak. Először leereszkedtünk a Fekete-hegyről, ahol a ház áll. Most már a lépcsőt választottuk és hamarosan meg is érkeztünk Pilisszentlélekre, ahol is a Klastrom söröző teraszán fogyasztottuk el délelőtti kávénkat. A sörözőben nagyon szép téglából rakott kályha van, akár csak a Pilisszentlászlói kocsmában.

A faluból felkerekedve az Égett-hárs felé vettük utunkat. Megálltunk a szentléleki kolostor romjainál és röviden megemlékeztünk az egyetlen magyarországi alapítású szerzetes rendről, a Pálosokról akik ezt a kolostort is építették.

A Pilis erdejében, királyaink egyik kedvelt vadászterületén, az Esztergom felé nyíló Benedek-völgyben állt egy királyi vadászház (palota). IV. László király Péter felhévízi remetének és társainak adományozta (1287), hogy ott kápolnát és kolostort építsenek maguknak. A közeli Szent Kereszt kolostor perjelének, Benedeknek a feladata lett a kolostor benépesítése, saját szerzetesei közül választott testvérekkel. I. Károly király is járt az új kolostorban (1323.), majd fia, Nagy Lajos király itt töltötte 1378. nagyhetét, s ha már itt volt, megerősítette a korábbi királyi birtokadományokat, sőt még újabb birtokokkal is gyarapította azokat.

Következő állomásunk a Hoffmann vadászház volt, ami előtt még a Pilismaróti.patakon is át kellett lábalnunk. A ház után ismét meredekebben indult felfelé az utunk.

A Szakó-nyeregnél álltunk meg rövid ebédszünetre, majd tovább folytattuk a kapaszkodást, közben még a nap is kikukucskált a felhők mögül. A Rezső-kilátóig emelkedtünk, amit már régi ismerősként üdvözöltünk. Legutóbbi itt jártunk óta emléktáblát kapott a hely névadója, Tirts Rezső.

TIRTS REZSŐ, (Szélakna, 1866. jún. 6. – Budapest, 1945. dec. 3.): erdőtanácsos, szakíró, az első magyarországi turista útjelzés elkészítője.
A hazai turistamozgalom tevékeny munkása. A selmecbányai erdészeti akadémia elvégzése után erdészeti szolgálatba lépett. Ő készítette az első turista útjelzést a Dobogókőre. A hegyre vezető Téry út mentén a Rezső-kilátó az ő emlékét őrzi. Legismertebb írása: A magyar turista kultúra keletkezése és a Szitnya Osztály Selmecbányán (Bp., 1943).

A kilátótól már csak egy negyed óra kellemes és vízszintes séta volt a Dobogókő, ahol a túra résztvevői a Sasfészek kulcsosház pecsétjével ellátott emléklapot kaptak, amit szintén a Mikulás küldött.

A kilátásban való rövid gyönyörködés után megkóstoltuk a helyi turistaház specialitását az almás rétest. (A turistaház másik specialitása, hogy kizárólag ihatatlan, ősmagyar köleses sört tartanak...)

Miután kicsit kipihentük magunkat, délután négykor buszra szálltunk, amivel a jól ismert úton Pomázig utaztunk, ahonnan HÉV-vel érkeztünk vissza Budapestre.

A két nap alatt összesen mintegy 23 km-et gyalogoltunk és 1150 méter szintkülönbséget küzdöttünk le.





Résztvevők: Boda Zsuzsanna, Gyuricza Péter, Horváth György, Kósa Dániel, Kucsma András, Kulcsár Anikó, Madarász Máté, Madarász Péter, Nyilas Árpád, Osváth Piroska, Szabó András

Következő túránkon, 2010. január 10-én egy remélhetően havas hegycsúcsot keresünk fel!